Élet és a halás kérdése

A halál közös emberi sors. Hozzá való viszonyunk azonban sok mindentől függ. Például attól, hogy milyen kultúrkörben nőttünk fel. Az egykor pogány magyarok életről, halálról, elmúlásról alkotott képe az elmúlt ezer évben sokat változott.

És kilépvén a császár elébe, /Ahelyett, hogy kezdene gyász-zenébe, / Hősi kürtjét két kezébe kapja / S le a császár rőt fejére csapja. / Menj előre - mond - a másvilágra! / Tégy magadnak szert, ha kell szolgára! / És ha szolga kell a szellemeknek, / Ottan is te szolgálsz hős Lehelnek - a költő Garay János a XIX. század közepén így írta meg Lehel kürtje című költeményében azt az ősi magyar mondát, amely szerint a kalandozó magyarok augsburgi veresége után az egyik fogságba esett vezér, Lél, vagyis Lehel, Konrád német császárt agyonütötte. Az eset ugyan a valóságban soha nem történt meg, de Kálti Márk Képes Krónikája révén szinte mindenki ismeri. Az is viszonylag közismertté vált a monda alapján, hogy az ősi magyar hitvilág szerint az emberek lelke és szelleme nemcsak addig létezik, amíg a test él.

Második én

A finnugor népeknél a lélek szó - amelynek eredeti jelentése pára - a lehelettel van kapcsolatban. Az összefüggés magától értetődő: hideg időben jól látható a leheletünk, lélegezni azonban csak az élők tudnak. Miként azt Dienes István régész a honfoglaló magyarok lélekhiedelmeiről írott és két évtizeddel ezelőtt megjelent tanulmányában kifejti: őseink élethez és halálhoz való viszonyát alapvetően meghatározták a lélekkel kapcsolatos hiedelmek. Úgy tartották, hogy több fajta lélek létezik. A legalapvetőbb a testlélek. Ez az élettani működés, valamint a szellemi, értelmi és érzelmi képesség hordozója is egyben. Mint ilyen, életlélekre és énlélekre oszlik, de mégsem ez, hanem az úgynevezett szabadlélek a legfontosabb a továbbélés szempontjából. Ezt árnyék-, kép- és képmáslélekként is emlegették. Tulajdonképpen a szabadlelket tartották az egyén szabad, testen kívüli megjelenési formájának, egyfajta második énjének. Olyannak, amely képes elválni a testtől és önálló életre kelni. A szabadlélek "lakhelye" a koponya, ezért a fejet különös becsben tartották.

Ezt bizonyítja az az eset is, amely a fél Európát lerohanó, kalandozó magyarok Bulcsú nevű vezérével történt a mai Belgium területén. Cambrai városánál egy felderítő egységet küldtek ki a portyázók Bulcsú egyik rokonának - valószínűleg öccsének - vezetésével. A kis csapatot azonban kelepcébe csalták, vezetőjét pedig elfogták és kivégezték. Feje hamarosan karóra tűzve jelent meg a várfalon. Bulcsú - aki egyébként ekkor már megkeresztelkedett - erre egy ajánlattal állt elő: szabadon engedi összes foglyát és minden addigi zsákmányáról is lemond, ha kiszolgáltatják neki halott rokona koponyáját. Dienes István értékelése szerint: "a halál utáni létet lehetővé tevő, a koponyában lakozó szabadlélek képzete teszi csak érthetővé Bulcsú nagylelkű ajánlatát, aki nem egyszerűen előkelő rokona fejét, hanem annak másvilági létét biztosító szabadlelkét akarta az ellenségtől mindenáron visszaszerezni. Nem egyszerűen végtisztességre gondolt, amikor a fej kiváltására törekedett, hanem arra, hogy közeli rokonának lélekárnyát az elhalt ősök azon közösségébe kell juttatnia, akikkel a másvilági lét hiedelme folytán a nemzetség élő tagjai a síron túl is szétválaszthatatlan, bensőséges kapcsolatban maradtak."

Keresztúton

Nagyjából fél évszázaddal a kalandozó seregek bajor földön elszenvedett veresége után Géza fejedelem fia, Vajk - aki a kereszténységben az István nevet kapta - máig ható döntésre szánta el magát. A római pápától kért koronát, és trónra lépése után minden erejével egy keresztény, feudális állam megteremtésére és megerősítésére összpontosított. A pogány rítusokat szentmisék váltották fel, de az ősi hit és a korábbi szokások búvópatakként még sokáig tovább éltek. A kereszténység azonban lassan, de biztosan teret nyert, és alapvető tételei révén módosította az emberek élethez, lélekhez, túlvilághoz való viszonyát.

Sok minden megváltozott, de a lélek halhatatlansága a keresztény hitnek is az egyik sarokköve. Ezért az ősi és az új felfogás között abban nem volt eltérés, hogy a halált a természetes körforgás elválaszthatatlan részének, a létezés velejárójának tekintették és el is fogadták. A keresztények úgy tartják, hogy a test ugyan nem örökéletű, de amikor - akárcsak Krisztus - az idők végén a halottak feltámadnak, a halandók testei is újra magukra fogják ölteni az életet. Az ebben való hit tükröződik az első összefüggő, magyar nyelvemlékben, a Halotti beszédben is. A valószínűleg a XII. század közepéről származó szöveg a teremtésről, a bűnbeesésről és a halálról egyaránt szól. A 26 soros Halotti beszéd és a hozzá kapcsolódó hatsoros imádság máig tartó hatását mi sem mutatja jobban, mint hogy a XX. század magyar irodalmának nagy alakjai közül ketten is - Kosztolányi Dezső és Márai Sándor - megrendítő erejű verset írtak Halotti beszéd címmel.

Három évszázaddal az eredeti beszéd valószínű keletkezése után megszülettek a magyar irodalom első versei is - egyelőre latinul. És egyebek mellett mi másról is szólhattak volna, mint az embereket mindig is foglalkoztató elmúlásról? Szerzőjük a kor egyik legműveltebb embere, a magyarországi humanizmus kiemelkedő alakja, Janus Pannonius. Egyik költeményében így búcsúzott édesanyjától: "Meghaltál, s összhangban tetted az addigiakkal, / jó élet végén jó a halál maga is. / Mindent megcselekedve, amit rendeltek a dogmák, / földi bilincsektől menten a mennybe röpülsz. / És most, szent anya, égi lakó, áldjon meg az Isten, / s engemet, itt maradót élni segítsen imád. / Látjuk még, tudom én, egymást, ha a harsona fölzeng, / s mind a világegyetem sarkai visszaverik. / Addig aludjon tested békességgel a sírban, / és a nehéz kőlap könnyű legyen porodon."

Az igazi reneszánsz emberként élő s immár magyar nyelven író Balassi Bálint Adj már csendességet című, úgynevezett Istenes versében "nyugodt, bú s kín" nélküli halált kíván magának. Költeményéből nem az elmúlástól való félelem, hanem éppen ellenkezőleg: a lelki béke és a nyugalom iránti vágy sugárzik. Bár az élethez és a halálhoz való viszonyt alapvetően a vallás határozta meg, a babonának is jutott szerep. A természeti jelenségek egy részét az elmúlással kapcsolták össze. Az egyik ilyen, máig ismert népi hiedelem a csillaghulláshoz fűződik.

"Azt mondják, ahányszor egy csillag leszalad, / A földön egy ember élete megszakad" - elmélkedik Petőfi Sándor János vitéze egy helyütt, hogy miként lehetne megszabadítani Iluskát a gonosz mostohától. A Kukorica Jancsi-féle "rendszabályozás" végül egészen triviális ok miatt maradt el: "Ezer a szerencséd, te gonosz mostoha, / Hogy nem tudom, melyik kinek a csillaga."

A befogadás problémája

A babonák jóval a felvilágosodás után, napjainkban is élnek és virulnak. Sőt a modern korban gombamód szaporodnak a legkülönfélébb magyarázatok, hiedelmek, amelyek aztán - hála a tömegkommunikációnak - könnyedén el is jutnak az emberekhez, akik ezért egyre nehezebben képesek fogalmat alkotni maguknak élet és halál mibenlétéről. "Paradoxon, hogy épp a modern társadalomban vált mitikus fogalommá a halál, mely pedig az élet szerves része, szükségszerű befejezése, minden emberi munka, alkotás, haladás legfőbb serkentője" - fogalmazta meg a jelenséget az író Örkény István.

A történész Hanák Péter is arról értekezett egy, a XIX. század végének társadalmát, pontosabban annak halálhoz való viszonyát vizsgáló tanulmányában, hogy a modern civilizáció nem tudja befogadni az elmúlást. "Tudományos-technicista racionalizmusa elutasítja, fel-fellobbanó irracionalizmusa beleborzad. Hiába épít kristálycsillogású kórházakat, hiába találta ki a szelíd, higiénikus hamvasztást - és a brutális gázkamrákat -, a mesterséges életben tartás - és a szemvillanásnyi tömeghalál - leleményes technológiáját, a halál elidegenedett korunk társadalmától. Civilizált korunk civilizált embere pedig - ha az utcán, az újságban vagy a képernyőn naponta a legváltozatosabb formában találkozik is vele - elhárítja magától a halált, fél és iszonyodik tőle, az emberléten kívülálló, metafizikai jelenségnek tekinti."

A társadalomkutató szerint ennek oka jelentős mértékben a gyógyászat és az egészségügyi rendszer dualizmus kori fejlődése. Korábban, amikor nem léteztek nagy közkórházak, szegény és gazdag, polgár és nemes otthon, családja, illetve szerettei körében hunyta le a szemét. A tudomány fejlődése és a szociális gondoskodás terjedése révén azonban az élete utolsó szakaszát élő ember kikerült a kisközösség, a rokonság köréből, így azok a meghalás folyamatától és a halott testétől is egyaránt eltávolodtak. "A modern nagyvárosi civilizáció kiszakította a halált a mindennapi élet organikus teljességéből, a gyász rituáléját - az egykoron bensőségesen átélt külsőségeit - néhány órára, néhány aktusra zsugorította és formalizálta: a halált racionalizálta, s ezzel még jobban elidegenítette az élettől, az élőktől" - magyarázta a folyamatot Hanák.

Fantázia és félelem

Az elkerülhetetlen halál ténye minden ember fantáziáját megmozgatja. Persze az ettől való félelem egyénenként, életkoronként és -szakaszonként változik. Békés Vera Anna a Kharón című Thanatológiai - a halál, a haldoklás és a gyász elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó tudományág - Szemle 2003-as évfolyamának 1-2. számában közli annak a kérdőíves felmérésnek az eredményét, amelyet idehaza végeztek száz ember részvételével. A vizsgálat megállapításai alapján a nőknek erősebb a halálfélelme, mint a férfiaknak, és leginkább a középkorúakat jellemzi. A vallásosság ugyanakkor nem befolyásolta a halálfélelmet. Igaz, a nem vallásosak kevésbé voltak képesek a halált az élet egyszerű velejárójának tekinteni. A halálfélelem intenzitására azonban más magyarázat is elképzelhető. "Csak az nem fél, akinek nincs fantáziája" - mondta egyszer állítólag az egyébként humoros történeteivel ismertté vált és máig népszerű Rejtő Jenő, miután behívták munkaszolgálatra. Kortársa, az őt jóval túlélő Déry Tibor Ítélet nincs című önéletrajzi írásában is részben a fantázia hiányával magyarázza, hogy miért nem tart az elmúlástól. "A haláltól nem félek, pontosabban: könnyelmű s felületes lévén, nem foglalkozom vele, talán nem is hiszek benne, hiába legyintnek arcul sorozatban kortársaim partecédulái. Fantáziám sincs elég, vagy túl elmosódott s lagymatag ahhoz, hogy elképzeljem a magam halálát."

A halhatatlanság titka

A halálfélelem azért a többséget ősidők óta izgatta, és arra sarkallta, hogy megtalálja az örök élet titkát. Már az egyik első fennmaradt írásos emlék, az óbabiloni Gilgameseposz is a halhatatlanságot kutató hős viszontagságait mutatja be. Persze kérdéses, hogy milyen is az a bizonyos örök élet. A rózsakeresztes hagyományt szatirikus kísértettörténetét, a Pendragon-legendát feldolgozó Szerb Antal regényében ugyanis a keletről hozott nagy titok csupán arra jó, hogy az életet az emberi testben rögzítse. Az ily módon halhatatlanná vált test azonban mozdulatlanul fekszik a sírban, élve és elmélkedve ég és föld rejtelmeiről.

A reinkarnációban hívők szerint az örök életű lélek nincsen ilyen fogságra kárhoztatva. Az állandó körforgás, születés és halál ismétlődése során hol emberi, hol állati, hol növényi testbe költözik. A modern tudomány persze nem bízik a keleti misztikában: a közelmúltban röpítették világgá a hírügynökségek, hogy az amerikai Salk Intézet kutatói - állításuk szerint - rábukkantak a hosszú élet titkára. Egyelőre azonban még korai az öröm: a tudósok ugyanis férgekkel és egerekkel folytatott kísérletekben értek el a szokásosnál hosszabb élettartamot génmódosítással és a táplálékbevitel csökkentésével. Ez azonban az emberek számára még nem kecsegtet rövid időn belül tapasztalható eredményekkel. Addig valószínűleg jobb híján a hajdani hongkongi karatés és filmes legenda, Bruce Lee receptjét érdemes használni: "a halhatatlanság titka: olyan életet élni, hogy érdemes legyen rá emlékezni."