Az emberiség nagy kalandja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy két lábú, két kezű teremtmény, amely Afrika tágas szavannáin szaladgált ügyes-bajos dolgai után. Egyik reggel, mikor már megint nem sikerült foggal-körömmel elejtenie a füvön szaladgáló töménytelen mennyiségű húsból: ezt mondta: nem szenvedek tovább, én leszek a világ ura, és nem kell majd szaladgálnom nálam sokkal gyorsabb vagy sokkal nagyobb állatok után, hanem hamburgert fogok rágni nap mint nap és teszek a tágas szavannákra!

Így is tett. Természetesen nem máról holnapra lett a világ ura. Kezdetben alig tudott magának fűből házakat csomózni. A fűszálak folyton szétcsúsztak ügyetlen kezében, és túl sok védelmet sem nyújtottak. Nappal megszorult alattuk a hőség, éjszaka pedig az eső ellen csak annyit értek, hogy az emberek testét nem egyenletesen érte a víz, hanem kis patakokban folyt alájuk. De az ember, ha valamit elhatározott a kemény koponyájában, nehezen lehetett attól eltéríteni. Életben maradt a világ könyörtelensége közepette, mert makacsul óvta életét. Addig figyelte a termeszek várait, amíg megtanult sárból, agyagból házat építeni magának, felfedezte a tüzet, ami egy csapásra a széles szavannák urává tette, mert a tűzzel felperzselhette a füvet, és megvédelmezte őt az éjszaka árnyaitól. Meg is sokasodott, mert bővében volt már az élelemnek és kölykeit nem ragadták el az éjszaka árnyai. Egyre többen hagyták ott a tágas szavannákat, vándoroltak amerre a szem ellátott. Kis falvak nőttek ki a földből, a falvakat ösvények kötötték össze, amiket kitaposott a sok áruért járó láb, mert az ember felfedezte a kereskedelmet is. Ami nem volt az egyik helyen, az volt a másikon. És akkortól fogva az ember szolgálatára kötelezte az állatokat. Kereskedő karavánjait lovak tették gyorsabbá és többet is bírtak ezek a négylábúak, a karavánok mellett kutyák futottak, a házak mellett szelíd, repülni képtelen madarak kapirgáltak.

És sorban jött a többi találmány: a háború, a kerék, a fémek, a kövek tudománya. A falvak városokká váltak, a törzsek népekké és nemzetekké. A városok kezdetben egymástól távol álltak, több volt az erdő, mint az ember. De ahogy a városok nőttek, úgy szorultak vissza a az erdők és a tágas szavannák. És az ember egyre hatalmasabb lett, mert azt az ötletet, hogy a világ ura legyen még mindig nem tudta kiverni a fejéből. Eljutott a hegyek gyökeréig és felmászott a tetejükre. Dzsungeltől a jeges sarkokig, a magas égtől a tenger fenekéig megismert mindent. Megváltoztatta a folyók irányát, hegyeket hordott el és emelt. De még mindig ugyanaz az apró teremtmény maradt, ami egykor a szavannákon szaladgált és éhezett. Ezért mohóság gyötörte. A múltat kutatta és a jövőt fürkészte, mert a kíváncsiság éltette és élteti ma is.

Nagy tetteket hajtott végre és hajt végre ma is. Okos, vagy bolond tetteket, jó, vagy gonosz tetteket, de a tettek nagyságából mit sem von le a szándék, vagy az eredmény. A nagy tett akkor is nagy tett, ha a világot menti meg, vagy csak egy kellemetlen szúnyogfaj kiirtására hajtják is végre. Bizony az ember lett a világ ura, gondnoka és formálója.

Ahogy tudása növekszik, úgy növekszik hatalma is. De első találmányaihoz még mindig ragaszkodik: a tűz, a kereskedelem és a háború még mindig a kedvenc foglalatosságai közé tartozik. Az apró-cseprő dolgai után szaladgál egész nap, csak ezt most nem tágas szavannákon teszi, hanem fényes kővárosaiban, ahol kevés az élet, de annál több az élettelen kő és más anyag, mert ezekbe szerelmes még mindig. De közben figyel és tanul. Egyre többet les el a titkokból. Kezdi megérteni az élet alapjait, már más világok után kacsingat, szolgái megjárták a Marsot és nem egy olyan messzire jutott, hogy a legélesebb szem sem veheti ki már őket. Üzenetet visznek, mert az ember még mindig apró és magányos, még mindig csak a háború és a kereskedelem, a tűz és a kő szerelmese, de már vágyódik társ után. Szolgáit emeli maga mellé. Az élettelen értelmet és az értelmetlen életben keresi párját. De sem mohósága, sem szaporasága, sem makacssága nem csökken. Feléli tartalékait, újabbakat fedez fel, majd feléli azokat is, felperzseli a tágas szavannákat, elpusztítja az erdőket, lemészárolja a füvön szaladgáló töménytelen húst és a legyeknek hagyja őket. Lemészárolja saját véreit is, saját faja ellen fordul. Olyan gépeket készített, amelyekkel gyorsabban és hatásosabban lehet ölni. Háborúzik eszmékért, a tűzért, kőért, kereskedelemért, és a háborúért.

Még mindig nem tudta fejéből kiverni azt a bolond gondolatot, még mindig éhes és pici teremtmény, akinek mohósága nem ismer határokat.

Fel kellene ébrednie végre.