Friedrich Nietzsche: Éji dal (Az Így szólott Zarathustrából)
Éjszaka van: most hangosabbak a szökőkutak. És az én lelkem is szökőkút.
Éjszaka van: most sorra ébredeznek a szerelmesek dalai. És az én lelkem is egy szerelmes dala.
Valami csitítatlan-csitíthatatlan erő feszül bennem; hangot akar kapni. Vágyakozás él bennem a szerelemre, s már maga ez a vágyakozás is a szerelem nyelvén beszél.
Fény vagyok: Ó, bár inkább éjszaka lennék! De az én egyedülvalóságom éppen abban áll, hogy fény vesz körül mindenünnen.
Ó, bár inkább sötét lennék és éjszakai! Mily mohón rászívnám magam a fény emlőire!
És még titeket is áldanálak, aprócska szikracsillagok és világító bogarak ott fenn a magasban -- és boldog lennék fény-ajándékotokért.
Ám én a saját fényemben élek, és visszahörpölöm magamba a belőlem kicsapó lángokat.
Nem ismerem az elfogadás örömét, s gyakorta álmodom arról, hogy még lopni is nyilván jobb lehet, mint elfogadni.
Szegénységem fő oka, hogy kezem sohase hagyja abba az ajándékozást; irigységemé pedig, hogy esengő szemeket látok és a sóvárgás derengő éjszakáit.
Ó, minden ajándékozó boldogtalansága! Ó, napom elsötétülése! Ó, vágyakozás a vágyakozásra! Ó, gyötrő éhség a jóllakásban.
Elfogadnak ugyan tőlem mindent: de közelébe jutok-e valaha is lelküknek? Szakadék ásít adás és elfogadás között; és a legkisebb szakadék a legnehezebben áthidalható.
Szépségemből inger támad: fájdalmat szeretnék okozni azoknak, akiknek világítok, meg szeretném rabolni ajándékozottaimat: a gonoszság éhsége űz tehát engem.
Visszarántom kezem, mikor kezetek már-már eléri; habozván, mint a vízesés zuhanás közben: - a gonoszság éhsége űz tehát engem.
Ilyesféle bosszút agya ki az én bőségem, ilyesféle fondorkodás születik az én egyedülvalóságomból.
Ajándékozó boldogságom belehalt az ajándékozásba, erényem belecsömörlött fölöslegébe.
A szünet nélkül ajándékozót az a veszély fenyeget, hogy elveszti szeméremérzetét; a szünet nélkül osztogatónak keze és szíve megkérgesedik már a puszta osztogatástól is.
Szememből nem csordul többé könny a kéregetők pirulkodása miatt. Kezem túl kemény lett, hogy a púpozott tenyerek remegését megérezze.
Hová lett a könny a szememből s a pehely-rebbenékenység a szívemből? Ó, minden ajándékozó egyedülvalósága! Ó, minden világító hallgatagsága!
Sok nap kereng a kietlen űrben: fényükkel beszélnek mindahhoz, ami sötét -- de hozzám egyetlen szavuk sincs!
Ó, a fény ellenségessége a világítóval szemben, hogy, lám, a fény könyörület nélkül vándorol pályáján.
Indulattal szíve legfenekéig minden más világítóval szemben: hidegen minden más nappal szemben -- íme, így vándorol a napok mindegyike.
Viharként száguldanak pályájukon, ez az ő vándorlásuk útja. Kérlelhetetlen akaratuknak engedelmeskednek, ettől van az a hidegségük.
Ó, csak ti Sötétek, ti Éjszakaiak, csak ti fakasztotok meleget a világítóból! Ó, csak ti isztok tejet és enyhítő nedűt a fény emlőiből!
Jaj, hogy jég vesz körül engem, kezem megperzselődik a fagytól! Jaj, hogy szomjúság gyötör, és ez sóvárog a ti szomjúságotok után.
Éjszaka van: jaj, hogy nekem fénynek kell lennem! És szomjúhoznom kell az éjszaka dolgait! És jaj, hogy egyedülvalónak kell lennem!
Éjszaka van: most forrásként buggyan ki belőlem a vágyakozás -- beszélni ösztökél.
Éjszaka van: most hangosabbak a szökőkutak. És az én lelkem is szökőkút.
Éjszaka van: most sorra ébredeznek a szerelmesek dalai. És az én lelkem is egy szerelmes dala.
Így énekelt Zarathustra.
(Csorba Győző fordítása)