Úgy hiszem mióta az első ember felnézett Afrika egére és megpillantotta a ragyogó fényeket az égen, azóta vágyakozik utánuk. Talán kinyújtotta kezét és ügyetlenül kapkodott utánuk, mohó bírvágyában, felfutott a dombok magasára, hogy közelebb legyen az éghez. De a csillagok mindig elérhetetlenek maradtak. Ezért a későbbi korok emberei már nem kapkodtak utánuk. De a vágyódás megmaradt a szívükben. Egy nyugodtabb korszak emberei ültek a sátraik előtt, vagy agyaggal tapasztott falú házaik ablakában és szemlélték az égi fényeket. Titkokat rejtettek a csillagok számtalan éven át.

Számtalanszor próbálkoztak, hogy megmagyarázzák, mik is azok tulajdonképpen. Voltak ezért a csillagok az ég kárpitjára vert ezüst szögek. Vagy kis lyukak, melyeken át a mennyország ragyog a földre. Vagy jelek, amikből kiolvasható a jövő. Képek, amikhez egy-egy monda kapcsolódott. Vagy valaha élt hősök és szörnyek, amiket az istenek (akik közelebb laktak a csillagokhoz) jutalom gyanánt, vagy csak úgy, az égre emeltek. Varda kútjának cseppjei, amiket Elbereth helyezett figyelmeztetésül a Valák ellenségeinek.
És még számtalan monda kapcsolódott és kapcsolódik hozzájuk.
Ahogy teltek az évszázadok, lassan, tényleg nagyon lassan, kezdünk rájönni mik is tulajdonképpen.
Ó igen, izzó plazmagömbök.

De vajon tényleg csak azok-e?

Talán nem. A természettől elszakadt emberek tömegei kedvelik a csillagokat. Szeretik a csillagokat. Áthatják őket, szívesen nézegetik kertjeikből, úszómedencéikből, vagy egy hegy csúcsáról. Az interneten százak, ezrek töltenek le naponta, percenként képeket, amiket a csillagászok készítenek. Fényben izzó, színekben vibráló ködök képeit, méltóságteljesen forgó csillagvárosokat, felrobbant galaxisok szemkápráztató romjait. Filmek tucatjai, képek tízezrei készülnek évente, és az igény nem csökken, mert a csillagok világa végtelen és nincs két egyforma csillag, nincs két egyforma szín és izzás. Miért van ez?

Talán a sci-fi írók képzelete gyújtotta fel a kalandvágyat az emberi lelkekben? Hiszen - valljuk be - néha ki ne szeretne hőseikhez hasonlóan a csillagvilágok közt barangolni, kalandok, idegenek közt, titkok és új tudás után kutatva, esetleg egy hercegnőt is megmentve, ha a droidja éppen utunkba kerül?
Talán amikor a Földön elfogyott a felfedezetlen terület, a mesék máshová húzódtak, az Óperenciás - tenger már egy más világon, sőt világokon nyaldossa partjait, és az Üveghegyek is ott emelkednek, rajtuk túl pedig Kristályváros népe várja megmentőjét.
Talán.

De talán nem.

A Science-fiction, egy meglévő igényt elégített ki. Megfáradt lelkeink a tiszta csillagok után vágyódtak. Hogy ez milyen formában jelenik meg, az talán nem is olyan lényeges. Hiszen ismeretterjesztő filmek százai szólnak a csillagokról és bolygóikról, minden mesei elem nélkül is lenyűgöz minket a lehetőségek végtelen láncolata, a titkok és a tudás új útjainak ígérete.
Vagy csak a faj ősi ösztöne hajtana minket más világok felé? A fennmaradás, a terjeszkedés ösztöne lenne, ami mint a lazacokat minden évben a folyón felhajtja, az hajtana minket más világok felé?
Talán csak elvágyódnánk világunkból, olyan emberek mulandó életének kedvtelése lenne, akik nem találnak teljességet sorsukban?

Nem tudom. Én csak szeretem a csillagokat.

De azt hiszem az én szememben jelképpé váltak. A jövőnk jelképévé.

Kiben ne merülne fel, hogy létezése értelmetlen, hogy sorsa jelentéktelen, karmája magányos és értéktelen?
Pedig nem az. Minden nap, a faj minden perce közelebb visz minket a csillagokhoz. Fura igaz? Pedig így van. Minden egyes megtermelt forint, vagy euro, vagy tudom is én, líra, segíti a világgazdaságot, és a világgazdaság segíti pénzzel az űrprogramot. Az űrprogram pedig fontos. Talán a legfontosabb vállalkozás, amibe az ember belekezdett. Mert a jövőnk záloga. Nem a mi közvetlen jövőnké, nem is gyermekeinké. A FAJ jövőjének a záloga. Nem is részletezem miért, mindenki tudja, hogy bolygónk és vele együtt az ember is, milyen törékeny, milyen egyedi, milyen értékes. De az űrprogram, az űrkutatás a csillagászat és a csillagok szeretete, a kalandvágy és a kíváncsiság, másnak is a jele.

A jele és a jelképe hitünknek. Az ember hitének önmagában. A jövőjében. Annak a vak, makacs hitnek a jele, hogy van jövőnk, van reményünk, hogy ha az egyed halandó is, a faj halhatatlan. És ez a hit, amely meggyújtotta az első tüzet az őseink kuporgó körében és meggyújtotta azt a tüzet is a rakéták hajtóművében, és ez az a hit, ami felemeli az Alfa űrállomást. És hiszem, hogy ez a hit, amiért ha kell puszta kézzel hordunk el hegyeket, és felforgatunk mindent, feláldozzuk fiainkat, mikor a hideg űrbe küldjük őket, vagy saját életünket, ez a hit a nagyság jele.

És mindig szeretem nézni a csillagokat. Mert nem mások azok, csak az ég kárpitjába bevert fényes szögek. Az értelmet mi adjuk meg nekik.